IPOSZ NAPOK-NYITOTT LAPOK konferenceia - Szentes

Tájékoztató

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Képviselő Urak!
Kedves meghívott vendégeink!
Nagyra-becsült Iparos társaim!

Nagyon nehéz helyzetben vagyok, hisz felvezetőt mondani olyan körben, akik minden nap probléma hegyekkel találkoznak, igencsak nehéz feladatnak ígérkezik. 41 éve pék a mesterségem, és ebből több mint felét iparosként töltöttem el. Hogy mi jutott először eszembe, amikor gondolataimat próbáltam összeszedni? Hát elsőként az a mondás, amit ifjúkoromban hallottam, kicsit humorosan célozgatva. – Ha van egy bolond fiad, add oda péknek. Ezt a megállapítást mára sikerült teljes mértékben feldolgoznom, és nem nagyon vitatkozom vele. A másik a „22-es csapdája” című film, vagy regény axiómája, csak a szereplőket kicserélve. – Ha Iparos vagy bolond vagy, de ha nem akarod művelni, akkor meg nem vagy bolond. Kikerülni ebből a csapdából csak úgy lehet, ha a Társadalom bolonddá nyilvánítja azt az iparost, aki ilyen gazdasági anarchiában még működni képes. Mivel ezt nem fogja megtenni, sorban ott pusztulunk bele a munkapadok mellett.
Mindkét gondolat a vállalkozói közérzetemre utal, és az ilyen gondolatok kétségbe vonják olykor az objektivitásomat.
Nekem egy Megyei körképet kellene adnom 8 városunk iparosságának, családi, mikró- és kis vállalkozásainak jelenlegi helyzetéről, és a közeljövőben betöltendő szerepéről. Meglehetősen egyforma képet fogunk kapni.
A több mint 100 éve megalakult Ipartestületek, Csongrád megye mid a 8 városában még életben vannak. Taglétszámuk az 1985 évhez viszonyítva megközelítőleg 10% apadt. Bizonyos szakmákat, Iparos tevékenységeket elfújta a változás szele. Az „Iparos” szó morális, és szakmai tartalmát feldarálta a vállalkozói világ. A megmaradt iparos attitűdökkel még rendelkezők gyermekeit, a világért sem lehet apjuk tevékenységének folytatására inspirálni. Ha kicsit szétnézünk az ittlévők között, az életkor magáért beszél. Az Iparosság évszázadokon keresztül együtt élt a társadalommal. Együtt sírtak, együtt nevettek. Minden nap szembe kellett nézni munkájuk következményével. Munkájukat, egyúttal becsületüket, és családjuk becsületét is elveszíthették egyetlen pillanat alatt. És akkor jött a nagy „bumm”, ahogy a csillagászok mondják.
Hol vannak ma már a Józsi bácsik, Pista bácsik, Juliska nénik, akik öltönyt varrtak, kosarat fontak, tetőt fedtek, háztartási gépeket javítottak, kutat fúrtak, vagy netán házi csigatésztát készítettek? Mindezt úgy, hogy évekkel később is hálával gondoljon rájuk az ember. Nincsenek, elfogytak. Viszont, van állítólag az Országban, 7-8. 000. 000.- mikró-kisvállalkozás, no meg ki tudja hány feketén tevékenykedő, akik jelentős része az Istenért sem akarna úgy szemtől szembe felelősséget vállalni munkájáért, az elkért munkadíjért pedig végképp nem.
A társadalom jelenleg, keserű pirulaként szopogatja a Magyar vállalkozói helyzetet. Minden nap szidnak valahol egy szemétládát, aki átverte, becsapta, nem jött, kárt okozott, kiszedte a pénzét, és tehetetlenségbe taszította. Általánossá vált a helyzet, és mindannyian elítéltetünk.
Mégis, amikor gazdaságunk, társadalmunk újjászületéséről, annak kivitelezéséről beszélnek okos emberek, a varázslatos 2007-2011 ciklus vissza nem térő lehetőségeit taglalva, akkor az egyik legfontosabb elem, a családi, mikró-kisvállalkozások hihetetlen szerepe ebben a folyamatban, mind a munkahelyteremtés, mind a nemzeti össztermék előállítása terén.
Elgondolkodtam. Hogy lehet, hogy egy Ország, eleve utálja, és gyanúsan méregeti azokat, akiket megnevez, mint esetleges jövőbeni jólétének letéteményeseit?
Mikor elkezdtem az Iparos tevékenységet, a 80-as évek elején jártunk. A főmérnöki beosztás után körbesütött a „piszkos maszek”, ki nem mondott megítélés. A „Ratkó” korszak gyermekeibe lézerrel gravírozták ezt a szemléletet. Ma ugyanitt tartunk, mert a rendszerváltást követően a maszek világon kívül köszönő viszonyban sem volt senki a kapitalizmussal. Maradt a közellenségnek kikiáltott lángosos, vállalkozók lettek a GMK tagok, és azok privatizáltak, akik a szocialista vállalatokat irányították. Az Iparosság meg tovább tette a dolgát. Na nem is jutott nekik egy szelet sem, az újgazdaság, tortájából. Viszont maradt a megítélés. 17 év múltán, a gazdaságban elkövetett tengernyi fonákság, bűntett, és hozzá nem értés következtében, annyi keserűség szaporodott fel az emberekben, hogy nem is csoda az általános lesújtó nézet.
Számomra meglehetősen skizofrénnek tűnik a helyzet, de nem helyrehozhatatlan. A számunkra példaképül szolgáló, olykor csodált Országok – Németország, Belgium, Dánia, Svédország – gazdaságában a kisvállalkozások valóban a motorjai a folyamatoknak. De nem csak ebben, hanem erkölcsi, és etikai etalonokat adtak, és adnak az Ország társadalmának. Ott nem akarta senki lerombolni az évszázados bástyákat, itt meg nem akarta senki felépíteni az 1945 után leromboltakat.
De most, ebben az Országban, az utolsó percekben, akarja e valaki felhúzni ezeket a falakat?
Hogy mivel kezdődik egy ilyen feladat? Talán úgy, ahogy a bálnák megmentésénél, és a környezetvédelem tudatosulásánál kezdtük. Izoláljuk, és védeni kezdjük őket. Életteret biztosítunk számukra, sok pénzt áldozunk rájuk, és kontroláljuk fejlődésüket, és gyarapodásukat. Meg fogják hálálni, ha nem nekünk, akkor gyermekeinknek. Minden városunkban kialakult már olyan vélemény, amely képes volna megnevezni azokat a vállalkozásokat, Iparosokat, akik kivívták a közösségek tiszteletét, megbecsülését. Igen, ez szubjektív ugyan, de a történelem kezdete óta szubjektív vélemények döntöttek a világ nagy dolgairól.
Ha idáig eljutottunk, jöhet az élettér. Mindenki hallott már az Önkormányzatok 5-10%-os önerő, és 90-95%-os vissza nem térítendő forrásból álló, sikeres pályázatairól. Képzeljük el, hogy egy városban van 20-30 fontos tevékenységet végző Iparos, kisvállalkozó. Ezek többsége korszerűtlen műhelyekben, gépekkel, kis hatékonysággal, és az Uniós szabályok toldozgatásával működnek. Reményük sincs manapság ezen változtatni. És ekkor az Önkormányzat testülete úgy dönt, hogy pályáz egy ipartelep, iparos udvar létrehozása érdekében, úgy 10 ezer négyzetméter korszerűen kialakított, szakmánkénti gépekkel felszerelt csarnok formájában. Ezeket, a csarnokokat a legkorszerűbb infrastruktúrával fel lehet szerelni, többnyire közös használatra. Mindezt, nem túl mohó módon, bérbe adnák a kiválasztottaknak, akár 50-100 évre. Egy gépekkel felszerelt korszerű műhely használatáért boldogan fizetnénk 1000-1500 Ft bérleti díjat négyzetméterenként. Egymilliárdos beruházás esetén a saját erő, esetleges telekár egyetlen év alatt visszatérülne a bérleti díjakból, és a helyi adóról még nem is beszéltünk.
Sajnos az ellenőr hadnak már nem kellene a körmét szétrágnia, meg a többi hatóságnak sem. A munkások is tisztességes bejelentett munkakörökben, jó fizetésekkel dolgoznának. Ha egy ilyen létrejöhetne, az a bálnavédős hasonlatom már 1/3 részben meg is valósulna.
Az elképzelt receptet követve, még pár adalékra szükség lenne, mind a hatóságok, mind a társadalom részéről. Az inkubátorban elhelyezett vállalkozásokat óvni kell, és el kell hitetni velük, hogy fontosak számunkra. Pozitív diszkriminációkat kell alkalmazni tevékenységükkel kapcsolatban. (Az őstermelőknél már bevált). A környezetünkben lévő férges, hitvány, olcsómunkát, végző vállalkozásokat, fantom cégeket, kegyetlenül ki kell irtani. Minden eszközzel erősíteni kell, főleg a helyi vezetők megnyilatkozásaiban, a regionális gazdaság iránti lojalitást, lokálpatriotizmust.
Szükség lenne végre az Iparosság, mikró-kisvállalkozások érdekvédelmének, önellenőrzési funkciójának rehabilitációjára. Amikor én kezdtem 3 perc alatt lehetett elveszíteni az iparengedélyt a rosszul végzett munka következtében. Lássuk be, hogy a vállalkozás szabadsága szlogen zászlaja alatt, milliós károk keletkeznek naponta, és a sok-sok ellenőrző szerv közül egyik sem gazdája, csak büntetője az eseményeknek.
Remélem, logikailag még idáig nem zavarodtam bele. Eljutottam hát egy elméleti vállalkozói réteghez, akikre vigyáznak, jövőt szánnak nekik, és szervezeteiken keresztül szervesen beépülnek a jövőépítés döntési folyamatába.
A következő falatom is elég rágós. Van ebben a társadalomban egy össznépi szemérmesség, a béreket illetően. Talán emlékeznek néhányan hogy 20 évvel ezelőtt, az Állami vállalatokhoz mérten, egy Iparos, minimum dupla fizetést adott egy jó szakembernek. Volt is jelentkező tömegesen, és csak a legjobbak mehettek. Igen, mint manapság a külföldi tulajdonban lévő gumigyár, aki 150 ezer Ft fizetést, ad havonta a 64 ezer Ft fizetést adó kisvállalkozóval szemben. Neki sincs munkaerő gondja. Nem értem ezt a versenyszféra dolgot. Ugyanis a mai álom, a közszférában, múlti cégnél dolgozni, banki körökben, esetleg pályázatokat írni. Vajon miért, tenné fel valaki a kérdést? Talán, azért mert a kis-közepes vállalkozásokban csak minimálbért lehet keresni, és nem dupláját, mint a többi helyen? Bizonyosan, jelentős szerepe van ennek a ténynek. Elgondolkodott e valaki azon, hogy mitől vált keresztmetszetében ilyen impotensé ez a vállalkozói réteg, hogy most csak felét tudja fizetni, mikor korábban ö fizette a dupláját. Ha nem feltételezzük, hogy az ezen az áron elért extraprofitot a vállalkozók a szalmazsákba gyömöszölve rejtegetik, akkor meg kell tudnunk mondani, hogy miért. Ebben a pillanatban megtaláljuk a rájuk sugárzó negatív megítélés forrásait is. Én így képzelem.
Ebben az Országban sok-sok monopóliummal rendelkező cég, Állami tulajdonban lévő cég, Önkormányzati tulajdonban lévő cég, Bankok, hivatalok, intézmények, és maga az Állam rendelkezik kiváltságokkal. Ha gazdálkodásuk, költségvetésük tervezésekor költségnövekedésekre számítanak, netán év közben éri őket ilyen, abban a pillanatban megemelik annak a monopol árunak, vagy szolgáltatásnak az árát, ami tevékenységükben jellemző. Azt hiszem, nem kell magyaráznom a villany, víz, gáz, üzemanyag, bankkamat, kéményseprés, menzadíjak, hatósági díjak, stb. áremelési rendszerét.
És érdekes módon ez a vállalkozóknak lépten-nyomon a duplájába kerül, mint a magánszférának. Ez azonnal visszacsatolódik, és akik tehetik ismét árat, emelnek.
De melyik kisvállalkozásnak van módjában költségnövekedésének kompenzálása érdekében, valójában árat emelni? Valójában nem soknak. Talán akik egyedi termékeket készítenek. Az igazság az, hogy a társadalom fizetőképes kereslete erősen megcsappant. Az előállított termékek mennyisége a töredékére apadt. Ennek következtében a konkurencia harc gyilkos fázisba ért. Min lehet egyedül költséget csökkenteni? A nyereség teljes felélésén, és az alacsony munkabéren. Hát ennyi dióhéjban.
Az IPOSZ utolsó kongresszusán Kóka miniszter úr megtisztelt bennünket. Azt mondta – Én igazán átérzem az iparosság gondjait, és első kézből tudom, hogy milyen problémák nyomasztják a kisvállalkozókat, hisz itt ül a nagymamám - és rámutatott a széksorokban helyet foglaló 70 év feletti nagymamájára – aki kozmetikus kisiparos volt évtizedeken át, vele meg szoktam beszélni ezeket, a fontos dolgokat.
Szerintem a Miniszter úr, nem biztos, hogy átérzi a problémák súlyát, hisz amikor még a nagymamája aktív iparos volt, én is boldog iparosnak éreztem magam.
Amikor politikai gazdaságtanból a kapitalizmus fejlődését, a környező nyugati országok gazdasági fejlődését tanultuk, első helyen szerepelt, az olcsó, szabad, munkaerő, és azok vándorlása. Na ez az, ami nálunk a legkevésbé várható, pedig uniós világban élünk. Spanyolországban, jelenleg több mint egymillió Román vendégmunkás van. Nálunk az egész Országban, tudomásom szerint 1200 fő. A szakképzésünk, úgy ahogy van meghalt. Hogy lesz ebből fejlődés, hogy lesznek ebből megélhető kisvárosok, és ki tartja el az improduktív rétegeket.
Úgy tűnik lesz miről beszélgetni, de még több lehetőség lesz közösen dolgozni. Nemsokára kiderül kinek milyen a felelősségérzete, hisz szembesülünk olyan dolgokkal, amit már nem lehet megmenteni.

Tisztelt Fórum!

Sajnos az IPOSZ rendezvényein többször kifogtam a „Tiborc” szerepet, de higgyék el, nem vádaskodom, és nem ez volt a célom mondanivalómmal. Szeretném hinni, hogy néhány igazságelemet felfedeztek azok, akiket segítségül kérünk, ehhez a hihetetlen nehéz feladathoz, és ezért segítségüket is adják.



Köszönöm, hogy meghallgattak. Kiss Mihály